Nem tudtam elhinni, hogy tényleg találkoztam vele... Több napig össze voltunk zárva, és még csak nem is sejtettem. Most legszívesebben elsírnám magam (az örömtől és a keserűségtől egyszerre), de nem lenne a legszerencsésebb, tekintve, hogy az őrök kitudja hová rángatnak.
Szerintem már az épület felét minimum bejártuk, mire megérkeztünk oda, ahova egy bejelentés után egyszerűen behajítottak. Egy tágas terem volt vörös szőnyeggel, ennyit tudtam megállapítani, mielőtt hasra estem. Bár a vállamnál fogva lenyomva tartottak a fejemet attól még fel tudtam emelni. Biztos voltam benne, hogy a trónteremben vagyok.
Magam előtt két díszes ülőalkalmatosság foglalt helyet az egyik kicsit nagyobb volt, mint a másik; az előbbiben egy nő ült, az utóbbiban pedig egy férfi. Gondolom az uralkodó és a felesége. Várjunk csak...!
Az őrök beszélni kezdtek, gondolom arról, hogy hogyan és hol kaptak el, de én csakis egy dologra tudtam figyelni, a trónon ülő nőre. Ő is egyenesen rám nézett, de nem úgy, mint egy bűnözőre, őszinte meglepődéssel nézett rám, mintha már találkoztunk volna ezelőtt és nem akarná elhinni, hogy itt vagyok. Ahogy azt sem, hogy tényleg rá nézek, hiszen valószínűleg 10 éve nem nézett rá senki.
Érte jöttem. Ő az angyalok szelleme. Könyörgően figyeltem tovább és tátogni kezdtem: "Kérlek, gyere..."
Csak remélni tudtam, hogy megérti.
Az őrök felrángattak a földről, már az uralkodó beszélt valami kínvallatásról, amikor a nő sietős léptekkel megindult felém. Én pedig felkészültem. Amikor ideért az történt, ami mindig szokott, a szobát fényáradat töltötte el, és mindenkit elvakított, éreztem, ahogy a nő egy fésűszerű tárgyat csúsztat a kezembe, és mielőtt végleg elhalványulva azt suttogta: "Siess!"
Nekem se kellett kétszer mondani.
Neki iramodtam, és míg mindenki mást elvakított a fény az ablakon keresztül távoztam. Az adrenalin elnyomta a fájdalmat, néhány nagyobb épületet elhagyva zuhanó repülésbe kezdtem. Lehunytam a szememet és ugyanúgy tettem, mint amikor felfelé tartottam. Nagyon reméltem, hogy a bilincsben is működni fog a dolog.
Örömömben felkiáltottam, amikor megláttam, hogy sikerrel jártam. Visszajutottam és túléltem!
10 perc repülés után megláttam Alica-ék házát. Ahogy leszálltam kicsit meginogtam. Borzalmas fáradság jött rám, de még nem éreztem magam eléggé biztonságban ahhoz, hogy engedjek a késztetésnek és kidőljek.
-Lena!-hallottam meg a hátam mögül, de először el sem akartam hinni, amit hallok, olyan rég hallottam ezen a hangon kimondva a saját nevemet...
Megpördültem a tengelyem körül, és megpillantottam a hang tulajdonosát.
-Armin...-elég volt rá pillantanom az aggódó arcára, nem a hangját is elég volt hallanom ahhoz, hogy teljesen megnyugodjak és átengedjem magamat a sötétségnek.
Éreztem, ahogy zuhanok, de a földet érést már nem, mintha valaki elkapott volna, mielőtt sikerül arccal a földre esnem.
*Armin szemszöge*
Nem is fogtam fel mit teszek, amikor elkaptam az összecsukló testét. Már akkor sem fogtam fel teljesen, amikor az ablakból meglátva rohanni kezdtem.
Már napok óta furcsán éreztem magam, azóta, hogy a félvérnek vissza kellett volna térnie, de nem tette.
Felvittem a szobájába, és az ágyra fektettem. Végignézve rajta elég megviseltnek tűnt, több zúzódás is volt rajta, ráadásul a keze a háta mögött össze volt bilincselve. Egy fésűt is szorongatott, azt onnan elvéve az éjjeli szekrényre helyeztem.
Visszapillantva ismét elszorult a szívem, megint ez a furcsa érzés...
Valójában nem azért tartottam különösnek, mert nem tudtam
beazonosítani, nagyon jól tudtam, hogy féltést és aggódást érzek. A furcsa
benne az volt, hogy ennek az indokát homály fedte. Bármikor is próbáltam
megfejteni, mintha a sötétben tapogatóztam volna. Pár napja engedtem magamnak, hogy eljátszak a gondolattal és végül... egyre biztosabb lettem benne,
hogy az emlékeim egy részét kitörölték.
Ezeket az érzéseket mind ő váltja ki belőlem. Valóban igaz lenne? Szerettem a félvért?
Telefonon értesítettem a többieket, akik a lehető leggyorsabban meg is jelentek. Rosa miután megvizsgálta megnyugtatott minket, hogy semmi komolyabb baja sincsen, csak kimerült és pihenésre van szüksége.
Fellélegeztem, viszont továbbra sem voltam hajlandó egy tapodtat sem mozdulni a szobából, ami feltűnt a többieknek is, de úgy tettem, mint akit az égvilágon nem érdekel senki és semmi, az ablakon bámultam ki egy széken helyet foglalva. Még jóval az után is, hogy már mindenki elment...
Már sötétedett odakint, amikor a félvér mozgolódni kezdett. Nem akartam itt lenni, amikor felébred, ezért ezt a pillanatot választottam a távozásra.
-Armin...? -hallottam meg magam mögül a halk, bizonytalan kérdést, mire megtorpantam, de csak egy pillanatra.- Várj! -de nem vártam, hanem gyorsítva a lépteimen elhagytam a szobát.
Már a saját szobám ajtaját készültem becsukni, amikor egy test neki vágódott.
-Bemehetek? -kérdezte, nekem pedig erős dejavu érzésem támadt. Észre se vettem, hogy hagytam bejönni, mire feleszméltem már a szobámban állt ekkor bevillant valami.
A fejembe fájdalom hasított, mire felszisszentem. Hallottam, hogy a lány beszélt hozzám, de nem tudtam rá figyelni, mert emlékképek sorozata cikázott át az agyamon.
Én... tényleg... Mikor történt ez?
-Armin? -már biztos jó ideje szólongatott, de csak akkor hallottam meg, amikor kizökkentett azzal, hogy a vállamhoz ért.
-Én tényleg... -nyeltem egyet- bántottalak? –csak úgy kibukott belőlem a kérdés, fel akartam tenni, de mintha nem lettem volna teljesen önmagam…
Kérdőn nézett rám.
-Tudod mit? Inkább felejtsd el... -mondtam sóhajtva, de nem hagyta annyiban a dolgot.
-Eszedbe jutott valami? -csillantak fel a szemei, amitől minden kedvem elszállt attól, hogy tagadjam a dolgot.
-Nem is tudom... Lehetetlen, hogy emlék legyen, mert, ahogy láttam én akkor téged... megharaptalak...
*Lena szemszöge*
Lehetséges lenne? Visszatérnek az emlékei?!
A szívem őrült tempóban zakatolt, ahogy válaszoltam.
-Valójában ez... tényleg megtörtént. -szemöldökét felvonva nézett rám, mire én sóhajtva belekezdtem a mesélésbe.
A végére úgy tűnt, hogy derengenek neki a dolgok, és hajlik arra, hogy higgyen nekem.
-Emlékezni szeretnék, de nehezen megy... Csak azok a dolgok jutottak eszembe, amik ebben a szobában történtek, de sok minden dereng, csak nehezen tudom felidézni... Nem is tudom... Annyira… zavaros.
-Mi lenne, ha elmennénk néhány helyre? Lehet úgy, mint most eszedbe jut majd néhány dolog -szerettem volna, hogy emlékeztem. Nagyon jól esett, hogy nem kezel olyan ellenségesen, mint korábban. Újra feléledt bennem a remény, hogy visszakaphatom őt.
Folytatás következik…..
