2017. április 30., vasárnap

54.rész



*Lena szemszöge*
Mikor beértünk Rosa feltámogatott az emeletre, majd megvárta, míg elhelyezkedem az ágyon. Egy ideig még az arcomat fürkészte, majd közölte, hogy mindjárt jön és azzal ott is hagyott.
A könnyeim már felszáradtak, de inkább sírtam volna, mint hogy ezt a fojtogató ürességet érezzem.
Rosa pár perccel később jelent meg újra egy tálcával a kezében.
-Gondoltam biztos éhes lehetsz, szóval összedobtam valamit abból, amit a konyhában találtam. –mondta, majd letette elém a tálcát, amin két szendvics és egy pohár víz volt. Csak bámultam a szendvicseket, nem voltam éhes, de, ha az is lettem volna, akkor se lett volna semmi kedvem enni… -Lena, valamit enned kell! –dühös volt, kihallatszódott a hangjából…, de, mintha egyben sértődött is lett volna.
-Rosa… -emeltem fel a fejemet.
-Tudod mennyire aggódtam, amikor nem találtalak itt?! –ez tipikusan egy olyan kérdés volt, amire az emberek nem vártak választ, hiszen egyértelmű volt. A magamban érzett ürességet ismét felváltotta a bűntudat. –Úgy viselkedsz, mint egy sértődött gyerek! Így csak megnehezíted a dolgokat! Ez nem tesz jót se neked se nekünk…
-Sajnálom, nem akartam, hogy aggódnotok kelljen, csak… -újabb könnyek csorogtak végig az arcomon- olyan hirtelen történt minden és nem bírom elviselni, hogy nem tehetek semmit. -Rosa magához húzott és átölelt.
-Mi is tehetetlenek vagyunk, nem csak te, de mind megtesszük, ami tőlünk telik. Te jelenleg azzal teszed a legtöbbet, ha felépülsz.
Ezek után valamilyen szinten kisírtam magam és megettem a szendvicseket (bár nem nagyon akartam), amiket Rosa készített. Miután végeztem Rosa elvitte a tálcát és kiadta nekem, hogy pihenjek.
Azt hittem képtelen leszek elaludni, de tévedtem. Abban a pillanatban elaludtam, amikor letettem a párnára a fejem.
Meg kell hagyjam a tudatalattim elég szadista tud lenni… Nem elég, hogy arról a nyolc évvel ezelőtti tragikus napról álmodtam, de amikor véget ért újra kezdődött az egész… ugyan azt a napot éltem át újra és újra… néha még a halálra rémülten sikoltozó húgommal is kiegészült a történet.
Szinte megváltásként ért, amikor zihálva felriadtam. Az óra hajnali egyet jelzett, átaludtam az egész napot.
Vártam pár percet, hogy újra képes legyek szabályosan lélegezni, majd mivel visszaaludni már úgy se tudtam volna, kimentem a fürdőszobába lemosni magamról az izzadságot.
A meleg vízcseppek kellemesen bizsergették a bőrömet, már-már kezdett az álomhatása teljesen elmúlni… a rémület és minden egyéb szépen lassan elszivárogott a lefolyón a vízzel együtt, amikor kegyetlenül pofon vágott a valóság. A mai nap eseményei, mint egy felgyorsított film peregtek le a szemem előtt. 24 órán belül harmadjára bőgtem el magam, ebből nem sokára rekord lesz. Elzártam a vizet és a falnak támaszkodtam.
Armin…
Hirtelen felvillant a kép, amikor az autóban megfogtuk egymás kezét. Magam elé emeltem a tenyeremet, majd ökölbe szorítottam és újra szétnyitottam, majd ismét ökölbe és így tovább… Mintha ettől újra érezhetném az érintését. Fél perccel később abbahagytam és lecsúsztam a földre, ahol kisírtam magam, majd felöltöztem és visszamentem a szobámba, ahol képes voltam visszaaludni valószínűleg annak köszönhetően, hogy még mindig le vagyok gyengülve.
Ezúttal a rémálmok helyett olyan emlékkel álmodtam, amiket eddig nem ismertem; ezek szerint Amanda igazat mondott és lassan fokozatosan vissza fognak térni az emlékeim. Nem voltak nagy dolgok, de nekem mégis sokat jelentettek, közösen eltöltött vacsorák, délutánok és hasonlók.
Amikor felébredtem már enyhült bennem a fullasztó tehetetlenség által okozott fájdalom, nem csakhogy enyhült, hanem majdnem teljesen meg is szűnt, olyan volt, mintha minden érzelmemet áttoltam volna egy törékeny üvegfal másik oldalára. A negatív érzelmeim nélkül se mondhatnám, hogy olyan kirobbanóan boldog lennék, amit érzek, az leginkább az ürességhez hasonlít, de nem ahhoz a fojtogató ürességhez, amit tegnap éreztem, ez az üresség egyszerűen semmilyen, olyan, mintha langymeleg vízben úsznék.
Egy ideig még a takaróm mintázatát bámultam, de hamar meguntam a kék pöttyök kavalkádját és elindultam lefelé a nappaliba.
Lent a kanapén cigiző Castiel látványa fogad. A kezében lévő valószínűleg üres energiaitalos üveget használja hamusnak, mellette Lisander az ablakon bámul kifelé, az étkezőből fény szűrődik ki, gondolom a többiek ott vannak. Megnyikordul az utolsó lépcsőfok a lábam alatt, Castielék rám néznek.
-Szóval felébredtél –mondja Cas.
-Hogy érzed magad? –kérdezi Lis, lehet kiül az arcomra, amit gondolok, mert így folytatja: -Bocs, rossz kérdés…
-Nem baj… Kicsit jobban –próbálok valami halvány mosolyszerűséget erőltetni az arcomra.
-Lena! –mosolyog rám az étkező ajtajából Iris- Gyere, egyél valamit, már biztos éhes lehetsz. –elcsoszogok az ajtóig, ahol Irisen kívül Alexy, Alica, Viola és Rosa tartózkodott. Alexy azonnal felállt és közölte, hogy készít nekem reggelit, én megköszöntem és helyet foglaltam az asztalnál.
-Tudtál pihenni? –kérdezte Rosa, mire bólintással feleltem.
-Van valami fejlemény? –érdeklődtem.
-Nem nagyon, de Kentin, Kim és Nathaniel még kint kutakodnak valamilyen nyom után, ami alapján el tudnánk indulni –felelte Alica, miközben a tekintetemet kutatta, nem láthatott sok mindent rajtam, gondosan odafigyeltem rá, hogy az érzelmeim a fal másik oldalán maradjanak.  Az étkezőben beállt a csend.
Pár perccel később Alexy elém csúsztatott egy tányért rajta egy szendviccsel. Még mindig nem volt étvágyam, de értékeltem, hogy Alexy megcsinálta, ezért köszönet képpen rámosolyogtam.
Fél perce szemezhettem az étellel, amikor egy váratlan személy lépett be a konyhába.
-Igazgatónő?! –lepődött meg Iris.
-Elnézést a bejelentés nélküli megjelenésért, de beszélnem kell Lena-val.  


Folytatás következik.....

2016. október 23., vasárnap

Őszi szünet= Megváltás

Gyerekek, nem sokára őszi szünet!!! Beígérek nektek két kifogástalán állapotú új részt, amit, ha nem hozok, akkor követeljétek be rajtam a dupláját! Csak ennyit akartam, kitartást mindenkinek és kerüljétek a darazsakat!
Sziasztok!;)

2016. október 2., vasárnap

53. rész



*Kentin szemszöge*

Két óra leforgása alatt rengeteg dolog történt: Elindultunk abba az irányba, amerre Andy Lena elmondása szerint elindult a kocsival. Az útelágazásnál szétváltunk, két külön kocsival folytattuk az utat. Andy kocsiját a mi csapatunk találta meg, persze üresen, az útszélén hagyva.
-Van valakinél pótkulcs, vagy nyugodt szívvel betörhetem az ablakot? –kérdeztem.
-Nem kell, van pótkulcsunk. –mondta Alexy, majd meglengette a szóban forgó tárgyat a szemünk előtt, arcán halvány hamiskás mosoly jelent meg; látszott rajta, hogy megviselték a történtek.
-Az a kevésbé mókás megoldás… -mérgelődött Kim.
-Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben bármi is mókásnak minősülne… -motyogta maga elé Alica alig hallhatóan. A kocsiban megtaláltuk Armin karkötőjét, ezen kívül teljesen üres volt. Mikor végeztünk megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Rosa neve jelent meg, mikor előhúztam a zsebemből.
-Szia! Történt valami? -kérdeztem, miközben az orrnyergemet masszíroztam. -Lena veletek van?! -sipította a telefonba, amitől kis híján megsüketültem.
-Nem veletek kéne lennie?
-Igen, de itt nincs pedig mikor Viola megnézte még a vendégszobában pihent...
-Viola -fordultam szembe az imént említett személlyel-, nem szeretnél valamit elmondani? -felvontam a szemöldökömet.
-...Ha megkérdezi... nem engedtétek volna el... -válaszolta megszeppenve.
-Igazad van Viola, nem engedtem volna. Hol van, Lena? -... -már nyitotta volna a száját, mikor...
-Itt vagyok. -szólalt meg a kocsi fel egy hang.
-Rosa megnyugodhatsz, Lena velünk van. -mondtam, majd kinyomtam a telefont.
-Nem ülhettem ott tétlenül. -magyarázta- Ezt azért megérted, nem?
-Itt most nem az a lényeg, hogy megértem, vagy sem, hanem hogy már megint ész nélkül cselekszel. Állandóan veszélybe sodrod az életedet... Ennyire meg akarsz halni, vagy mi van?! Egyáltalán mit csináltál volna, ha megtaláljuk őket. Le vagy gyengülve, ezelőtt pár órával majdnem belehaltál a vérveszteségbe. -fakadtam ki.
-Az orrom előtt hajtott el azzal a nyomorult kocsival! Nem akarok ülni, semmit se tenni és megvárni ameddig, míg elviszi Armint.
-Már pedig semmi mást nem vagy képes tenni! -mikor kimondtam, azonnal éreztem, hogy ezt azért nem kellett volna- Nem véletlenül nem tudtad megállítani Andy-t -próbáltam korrigálni-, elemi erőt képtelen vagy használni és fizikailag is le vagy gyengülve!
-Szóval én vagyok az oka a jelenlegi helyzetnek? -kérdezte ingerülten.
-Nem ezt montam.
-Nem ezt, de ez volt a lényege!
-Csak annyit mondtam -kezdtem nyugodt hangnemben-, hogy le vagy gyengülve, ezért...
-…képtelen voltál megállítani Andy-t és hagytad, hogy elvigye Armin-t –folytatta helyettem.
-Nem ezt akartam mondani! -kezdek egyre jobban kijönni a sodromból...
-Pedig de!
-Mire jó az, ha kiforgatod a szavaimat?!
-Nem forgatom ki, te is úgy gondolod, hogy az én hibám!
-Mi az, hogy te is?! Rajtad kívül senki nem gondolja úgy, hogy a te hibád!
-Pedig, ha tudtam volna bármit is tenni... -könnyek szöktek a szemébe.
-De nem tudtál. Egyedül Rosa-nak köszönheted, hogy talpon vagy, vagy azt, hogy egyáltalán életben vagy. Szóval jelen pillanatban a legtöbb, amit tehetsz, hogy visszamész és pihensz, ha visszatért az erőd akkor azt tehetsz, amit akarsz, de addig is nem engedem, hogy megint veszélybe sodord magad!
-Nem szabhatod meg nekem, hogy mit te...gyek... -hirtelen előrébb lépett, de a heves mozdulat közben elvesztette az egyensúlyát és összeesett, épp, hogy eltudtam kapni.
-De ebben az állapotban igen... -mondtam komor hangon.
-A francba... -kezdett el sírni- a francba..., a francba... -kezével eltakarta a szemét és tovább motyogott.
-Majd én visszaviszem, ti addig keressetek nyomokat.
-Kentin... -kezdte bizonytalanul Viola.
-Szerinted nem az lenne neki a legjobb, ha pihenne?
-Igen, de ak-...
-Erről nem nyitok vitát! -mondtam, majd felnyaláboltam Lena lábait a földről. -... -nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de mielőtt bármit is mondott volna meggondolta magát. -Nem sokára visszaérek. -mondtam, majd max. sebességen indultam visszafelé. A városba érve normál tempóra lassítottam.
-Én csak segíteni akartam... -mondta rekedtes hangon.
-Azzal segítesz a legtöbbet, ha minél hamarabb felépülsz és nem cselekszel meggondolatlanul. -ezek után Alexy-ék házáig egyikünk sem szólt egy szót se. Rosa már az ablakból látta, hogy jövünk, így elénk rohant.
-Lena! Jól van?
-Igen, csak kicsit megszédült. -mondtam, majd szépen lassan leengedtem a lábait a földre. Lena lesütött szemmel lépett párat bizonytalanul előre. Rosa úgy döntött, hogy inkább segít neki, a karját áthúzta a válla felett.-Köszi, hogy visszahoztad! -mondta Rosa, majd Lenával a vállán bebicegtek. Miután eltűntek az ajtóban hangosat sóhajtottam. Nem lesz könnyű felkaparni onnan, ahol most van, de Lena erős, hiszek benne, hogy túl fogja tenni magát.

Folytatás következik.....