2018. március 11., vasárnap

55. rész



 Sziasztok!
A rész nagy része már szerencsére kész volt így már ma képes voltam kirakni. ;) 
Jó olvasást!

Érdektelenségemet csekély meglepettség váltotta fel.
A többiek rám néztek, a tekintetüket vállrándítással viszonoztam. Még egy utolsó pillantást vetettek igazgatónőre, majd magunkra hagytak minket.
Miután becsukták maguk mögött az ajtót az igazgatónő az előttem lévő széken helyezkedett el és a tekintetemet kutatta.
-Nem vagy túl jó színben, gyermekem –jegyezte meg, válaszul csak kifújtam a szememből egy hajtincset -, de most nem ezért vagyok itt. Bizonyára emlékszel a nővéremre, Amanda-ra.
Igaz is említette, hogy a húgának köszönhetem, hogy a végén meglátogatott a fejemben.
Akármilyen rossz passzban is voltam átfutott a fejemen a cinikus gondolat, hogy egyre többen látogatnak meg a fejemben, akár vendéglőt is nyithatnék.
-Említette, hogy van egy húga, ezek szerint maga az –feleltem egy bólintás kíséretében.
 -Így van, a lényeget már biztos tudod, azt, hogy mit tett Amanda veled, a családoddal, a szellemekkel…stb. –belenyúlt a táskájába és elővett egy könyvet- Ez a nővérem…, akarom mondani az édesanyád könyve volt, amit a nővérem eltulajdonított tőle. –ekkor az asztalra tette és láthatóvá vált a borítón a cím, Misztikus lények A-Z.
-Már volt szerencsém találkozni a könyvvel, az első könyvtárba tett látogatásom során szó szerint magához vonzott.
-A nyakláncod lehet az oka, a kulcs a könyvhöz tartozik, édesanyád biztos felruházta egy minimális mágikus erővel arra az esetre, ha bármi történne.
-Nem értem miért olyan fontos ez a könyv és, hogy mit ért az alatt, hogy a kulcs a könyvhöz tartozik.
-Ha ideadod egy kicsit a kulcsot, megmutatom-levettem a nyakamból a láncot és átnyújtottam neki. –Első ránézésre csak egy közönséges könyv, de ha ezt csinálod az utolsó oldallal… -a kulcsot az üres utolsó oldalnak nyomta és hitetlenkedve figyeltem, ahogy a kulcs elmerül a lapban és, ahogy elfordítja a kulcsot a lap még több lapra esik szét. –Ha becsukod a könyvet, a lapok újra eltűnnek, ilyen egyszerű a trükkje- elém csúsztatta a kinyitott könyvet.
Az új oldalakon különböző feljegyzések voltak, néhány helyen ábrákkal ellátva, Amanda igazat mondott, a címeket átfutva már láttam, hogy ebben a könyvben minden szükséges információt megtalálok.
-Ezek a pokolbéli kutatások feljegyzései, mindig az uralkodó család legidősebb gyermeke örökölte meg a könyvet, így került végül az anyádhoz. Ebben a könyvben mindent megtalálsz ahhoz, hogy újra láthasd a családodat –elgondolkodtam.
-És honnan tudja, hogy a családom még életben van? –tettem fel a kérdést - Még sok mindent nem tudok, de annyi leesett, hogy se az angyalok, se a démonok nem lehettek oda a tudatért, hogy a szüleim együtt voltak.
-Van rá esély, mivel mindkét faj esetében van egy komolyabb büntetés a halálnál.
-És mi lenne az? –nyeltem nagyot.
-A szárnyak. Mindkét faj nagy jelentőséget tanúsít a szárnyaknak, ha valakinek a szárnyát szegik, azt automatikusan kiközösítik és lenézik, ez a legnagyobb megaláztatás, amit egy démon és egy angyal el tud képzelni –lehet amiatt van, hogy én csak pár hónapja tudok róla, de én nem éreztem át ennyire a szárnyak jelentőségét. Persze szerettem a gyönyörű, éjfekete tollakat, de ha választanom kéne az életem és a szárnyaim között, én egyértelműen az életemet választanám. Ezért is lehet, hogy kicsit megkönnyebbültem ezt hallva. Legalább van esély rá, hogy életben vannak.
-Egyébként miért segít nekem igazgatónő? Mi haszna abból, ha kinyitom a menny és a pokol kapuit? Semmi garancia nincsen rá, hogy nem tör ki megint a háború –az arca minden rezzenését figyeltem, ez azért elég gyanús volt.
-Csak a nővérem baklövését próbálom helyre hozni… és egyedül amúgy sem lennél rá képes. Alig tudsz valamit a szellemekről, arról, hogy hol vannak, meg végképp fogalmad sincs. –oké, ilyen stílusban sem hallottam még az igazgatónőt beszélni.
-Ezt vehetem úgy, hogy továbbra is segíteni fog? –kérdeztem bizakodóan.
-Eddig is mindenben segítettelek. –értetlenül néztem rá- Szerinted ki juttatott be abba az árvaházba? Lehet nem volt túl fényes, de gondolom te is tudod, hogy a legtöbbhez képest az ottani helyzet leányálom. Később, amikor tudtam, azt is elintéztem, hogy elhagyhasd a bentlakásos iskolást, szerinted másképp 18 év alatt elengedtek volna? –a szemeim elkerekedtek- És azt is elintéztem, hogy a C osztályba kerülj. Szóval elég sok mindenben benne volt a kezem –idiótának éreztem magam, amiért ez eddig eszembe sem jutott. Az igazgatónő sóhajtott egyet, majd így folytatta:- Látom rajtad eléggé meglepődtél, de a lényegre térnék. Hogy újraláthasd a szüleidet ki kell nyitnod a kapukat, hogy kinyisd a kapukat pedig helyere kell hoznod a nővérem baklövéseit. Ráadásul rengetegen vannak a barátaid között, akik rokoni kapcsolatban állnak valamelyik szellemmel. Ezeket figyelembe véve hajlandó vagy végig csinálni? -már eldöntöttem, hogy végig csinálom. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg újból kitör a háború, de lesz még időm ezen agyalni, most első a családom. Több, mint 8 éve nem láttam őket, sőt nem is emlékeztem, hogy van e egyáltalán.
Tehát határozottan, a szemébe nézve igennel feleltem.



Folytatás következik.....

2018. március 10., szombat

Életjel

Üdv minden kitartó olvasómnak/mindenkinek, aki olvassa!

 

Nagyon sajnálom a "kihagyást" és, ahogy visszaolvastam sikerült valakinek bődületes hülyeséget mondanom. (Ez úton is bocsiii! :( )
Ebben a bejegyzésben a blog sorsáról és a kihagyás miértjéről is beszélni fogok; jócskán itt van az ideje...
Félreértés ne essék a sztori kap lezárást! (Terveztem szavazást indítani ez ügyben, de úgy döntöttem, akkor is befejezem, ha senkit nem érdekel. XD)
Szóval a lényeg az, hogy amikor az új részen dolgoztam elkezdtem újraolvasni a régi részeket... és hát...maradjunk annyiban észrevettem olyan dolgokat, amik anno nem igazán tűntek fel...Lényegében meglátszik rajta, hogy 12 évesen kezdtem. XD Nagyra értékelem, hogy sokan ennek ellenére is szeretitek/szerettétek az irományaimat! <3 i=""> Sokat változtam azóta, úgy érzem fejlődtem is, és ezt már tavaly az új rész írása közben is éreztem. Ezek miatt elbizonytalanodtam. (Valójában el is kezdtem egy másik blogot egyik barátnőm únszolására, de most már belátom, hogy igazam volt anno egyszerre csak egy blogot vagyok képes fenntartani, a másik szünetelni fog, míg ezt be nem fejezem.)
Továbbá akkori... (Próbálok úgy fogalmazni, hogy ne húzzam az időt az élettörténetemmel XD) személyiségem miatt is jobban frusztrált, hogy nem hozom a részeket és nem megy olyan gördülékenyen, mint szeretném. Írás közben is éreztem ezt és még ez is gátolt az írásban.
Végül iskola időben az idővel is voltak/vannak gondok. Elég magasak az óra számaim és bejárós is vagyok, később már zombi üzemmódban vagyok, gyakran tanulás közben is. 
Mindent összevetve voltak és vannak problémák. Ennek ellenére most visszatérek, addig nem folytatom a másik blogot míg ennek nincsen vége. Minden tőlem telhetőt megteszek, de nem ígérhetem, hogy minden héten tudok majd új részt hozni. Ez a blog már szinte a részemmé vált és titeket sem hagyhatlak kételyek között. :)

Legközelebb az új résszel jelent kezem.

Bye-bye! Puszi/ölelés!:)
Zsófi

2017. április 30., vasárnap

54.rész



*Lena szemszöge*
Mikor beértünk Rosa feltámogatott az emeletre, majd megvárta, míg elhelyezkedem az ágyon. Egy ideig még az arcomat fürkészte, majd közölte, hogy mindjárt jön és azzal ott is hagyott.
A könnyeim már felszáradtak, de inkább sírtam volna, mint hogy ezt a fojtogató ürességet érezzem.
Rosa pár perccel később jelent meg újra egy tálcával a kezében.
-Gondoltam biztos éhes lehetsz, szóval összedobtam valamit abból, amit a konyhában találtam. –mondta, majd letette elém a tálcát, amin két szendvics és egy pohár víz volt. Csak bámultam a szendvicseket, nem voltam éhes, de, ha az is lettem volna, akkor se lett volna semmi kedvem enni… -Lena, valamit enned kell! –dühös volt, kihallatszódott a hangjából…, de, mintha egyben sértődött is lett volna.
-Rosa… -emeltem fel a fejemet.
-Tudod mennyire aggódtam, amikor nem találtalak itt?! –ez tipikusan egy olyan kérdés volt, amire az emberek nem vártak választ, hiszen egyértelmű volt. A magamban érzett ürességet ismét felváltotta a bűntudat. –Úgy viselkedsz, mint egy sértődött gyerek! Így csak megnehezíted a dolgokat! Ez nem tesz jót se neked se nekünk…
-Sajnálom, nem akartam, hogy aggódnotok kelljen, csak… -újabb könnyek csorogtak végig az arcomon- olyan hirtelen történt minden és nem bírom elviselni, hogy nem tehetek semmit. -Rosa magához húzott és átölelt.
-Mi is tehetetlenek vagyunk, nem csak te, de mind megtesszük, ami tőlünk telik. Te jelenleg azzal teszed a legtöbbet, ha felépülsz.
Ezek után valamilyen szinten kisírtam magam és megettem a szendvicseket (bár nem nagyon akartam), amiket Rosa készített. Miután végeztem Rosa elvitte a tálcát és kiadta nekem, hogy pihenjek.
Azt hittem képtelen leszek elaludni, de tévedtem. Abban a pillanatban elaludtam, amikor letettem a párnára a fejem.
Meg kell hagyjam a tudatalattim elég szadista tud lenni… Nem elég, hogy arról a nyolc évvel ezelőtti tragikus napról álmodtam, de amikor véget ért újra kezdődött az egész… ugyan azt a napot éltem át újra és újra… néha még a halálra rémülten sikoltozó húgommal is kiegészült a történet.
Szinte megváltásként ért, amikor zihálva felriadtam. Az óra hajnali egyet jelzett, átaludtam az egész napot.
Vártam pár percet, hogy újra képes legyek szabályosan lélegezni, majd mivel visszaaludni már úgy se tudtam volna, kimentem a fürdőszobába lemosni magamról az izzadságot.
A meleg vízcseppek kellemesen bizsergették a bőrömet, már-már kezdett az álomhatása teljesen elmúlni… a rémület és minden egyéb szépen lassan elszivárogott a lefolyón a vízzel együtt, amikor kegyetlenül pofon vágott a valóság. A mai nap eseményei, mint egy felgyorsított film peregtek le a szemem előtt. 24 órán belül harmadjára bőgtem el magam, ebből nem sokára rekord lesz. Elzártam a vizet és a falnak támaszkodtam.
Armin…
Hirtelen felvillant a kép, amikor az autóban megfogtuk egymás kezét. Magam elé emeltem a tenyeremet, majd ökölbe szorítottam és újra szétnyitottam, majd ismét ökölbe és így tovább… Mintha ettől újra érezhetném az érintését. Fél perccel később abbahagytam és lecsúsztam a földre, ahol kisírtam magam, majd felöltöztem és visszamentem a szobámba, ahol képes voltam visszaaludni valószínűleg annak köszönhetően, hogy még mindig le vagyok gyengülve.
Ezúttal a rémálmok helyett olyan emlékkel álmodtam, amiket eddig nem ismertem; ezek szerint Amanda igazat mondott és lassan fokozatosan vissza fognak térni az emlékeim. Nem voltak nagy dolgok, de nekem mégis sokat jelentettek, közösen eltöltött vacsorák, délutánok és hasonlók.
Amikor felébredtem már enyhült bennem a fullasztó tehetetlenség által okozott fájdalom, nem csakhogy enyhült, hanem majdnem teljesen meg is szűnt, olyan volt, mintha minden érzelmemet áttoltam volna egy törékeny üvegfal másik oldalára. A negatív érzelmeim nélkül se mondhatnám, hogy olyan kirobbanóan boldog lennék, amit érzek, az leginkább az ürességhez hasonlít, de nem ahhoz a fojtogató ürességhez, amit tegnap éreztem, ez az üresség egyszerűen semmilyen, olyan, mintha langymeleg vízben úsznék.
Egy ideig még a takaróm mintázatát bámultam, de hamar meguntam a kék pöttyök kavalkádját és elindultam lefelé a nappaliba.
Lent a kanapén cigiző Castiel látványa fogad. A kezében lévő valószínűleg üres energiaitalos üveget használja hamusnak, mellette Lisander az ablakon bámul kifelé, az étkezőből fény szűrődik ki, gondolom a többiek ott vannak. Megnyikordul az utolsó lépcsőfok a lábam alatt, Castielék rám néznek.
-Szóval felébredtél –mondja Cas.
-Hogy érzed magad? –kérdezi Lis, lehet kiül az arcomra, amit gondolok, mert így folytatja: -Bocs, rossz kérdés…
-Nem baj… Kicsit jobban –próbálok valami halvány mosolyszerűséget erőltetni az arcomra.
-Lena! –mosolyog rám az étkező ajtajából Iris- Gyere, egyél valamit, már biztos éhes lehetsz. –elcsoszogok az ajtóig, ahol Irisen kívül Alexy, Alica, Viola és Rosa tartózkodott. Alexy azonnal felállt és közölte, hogy készít nekem reggelit, én megköszöntem és helyet foglaltam az asztalnál.
-Tudtál pihenni? –kérdezte Rosa, mire bólintással feleltem.
-Van valami fejlemény? –érdeklődtem.
-Nem nagyon, de Kentin, Kim és Nathaniel még kint kutakodnak valamilyen nyom után, ami alapján el tudnánk indulni –felelte Alica, miközben a tekintetemet kutatta, nem láthatott sok mindent rajtam, gondosan odafigyeltem rá, hogy az érzelmeim a fal másik oldalán maradjanak.  Az étkezőben beállt a csend.
Pár perccel később Alexy elém csúsztatott egy tányért rajta egy szendviccsel. Még mindig nem volt étvágyam, de értékeltem, hogy Alexy megcsinálta, ezért köszönet képpen rámosolyogtam.
Fél perce szemezhettem az étellel, amikor egy váratlan személy lépett be a konyhába.
-Igazgatónő?! –lepődött meg Iris.
-Elnézést a bejelentés nélküli megjelenésért, de beszélnem kell Lena-val.  


Folytatás következik.....