46. rész

Amanda megrökönyödve nézett a húgára.

-Te is ellenem vagy! Nem értelek titeket, ha a lány kinyitja pokol és a menny kapuit újra kezdődik minden, a háború, az értelmetlen, felesleges szenvedés…

-Te nem okoztál értelmetlen, felesleges szenvedést? 8 éve, mikor felhasználtad azt a 16 nőt, hogy lezárhasd a poklot és a mennyet. 8 éve, mikor több családot szakítottál szét, 8 éve, mikor ugyan azt tetted azzal a félvér lánnyal, amit veled tettek. Elvettél tőle mindent, a családját, az emlékeit és most az életére pályázol. –Julie nem akarta megbántani a nővérét, de ami igaz az igaz. Amit tett nem maradhat következmények nélkül…

-Már te is ezzel jössz? A háborúban ezrek haltak meg, egy pár ember már nem számít.

-Akkor sem helyes, amit csinálsz. Minden élet ugyanolyan fontos.

-Hagynál ezreket meghalni, csak, hogy pár életet megments? –kérdezte Amanda hitetlenkedve.

-Mi van, ha azt mondom, van harmadik lehetőség?

-Ha lenne nem beszélgetnénk itt. –Amanda nem hitt a fülének. Miről beszél ez?

-De van, csak nem látsz a gyűlölettől… Nem gondoltál még arra, hogy az a lány nem csak egy kulcs, hanem a megoldás is? –Julie próbált meggyőzően beszélni, pattanásig feszült idegekkel várta nővére válaszát.

-Egy aprócska hiba van az elméletedben. Az angyalok és a démonok megbízhatatlanok és a mi kis Lenank pont ilyen félvér.

-Fajok alapján döntöd el ki milyen? Szerinted a vámpírokról mit mondanak? És te mi vagy? Csak nem vámpír?! –Amanda egyre logikusabbnak találta a húga gondolkodását és egy régi érzés kezdett bene felszínre törni, amit az évek során egyre mélyebbre nyomott magában.

-Igen, és akkor mi van? Boszorkánynak születtem, nem én döntöttem el mivé válok! –ez volt az utolsó érve, ez a kis, vajnyi erősséggel bíró érv tartja vissza azokat a gondolatokat, érzéseket, amik minden erejükkel a felszínre akarnak törni.

-És szerinted ő maga döntött arról mi lesz? –kérdezte tőle kiabálva a húga.

-Elég! –Amanda érezte, ahogy a rég elfeledett érzés átjárja. Minek is nevezik?

-Arról senki sem dönt, hogy miként és hova születik, de arról, hogy milyen lesz, arról mindenki maga határoz! – Amanda-nak ekkor eszébe jutott a rég eltemetett érzés neve. Ez a bűntudat. Ez az a keserű érzés, amit eldobott magától már jó régen, ez az az érzés, amikor az ember tudatában van annak, amit tett az helytelen.

-Elég! Elég! Hagyd abba! –ordította, ahogy szokták mondani az érzelmeknek súlya van. Vannak, akik beleőrülnek ezeknek a súlyába, vagy egyszerűen véget vetnek az életüknek, hogy megszabaduljanak tőlük. Amanda úgy érezte összeroppan alattuk és a legrosszabb az volt, hogy semmit sem bírt tenni ellene.

Egy könny csordult ki a szeméből, gyorsan letörölte, nem akarta, hogy a húga így lássa. Megfordult és a közeli erdő felé futott, de ekkor eldördült egy lövés, a következő pillanatban a mellkasához kapott, érezte a fájdalmat, és látta, hogy a sebből patakban folyik a vér.

A távolból a nevét kiáltotta valaki, érezte, ahogy kicsúszik a lába alól a talaj. Kábultan várta a zuhanás utáni fájdalmat, de csak nem jött. Mikor kinyitotta a szemét a húgát látta, nem úgy nézett ki, mint az előbb. Az ősz haja szőke zuhatagként hullott a vállára, arcáról eltűntek a ráncok, olyan lett, mint régen. Szürke szemei sarkában könnyek gyülekeztek. Amanda tudatában volt annak, hogy meg fog halni, de valahogy kitisztult a feje, tudta mit kell tennie, mi az, amit meg akar tenni.

Remegő bal kezét húga kezébe csúsztatta.

-Sajnálom! –mondta, mire a húga erősebben zokogni kezdett. –Az évek alatt kissé eltorzult a helyes és a jó dolgokról alkotott képem. Az emberek azt teszik, ami szerintük helyes. Akkor azt hittem helyesen cselekszem, most már nem így látom. –már ő is sírt –Tudom, nem hozhatok helyre mindent, de a nagyját igen. Nem baj, ha nem bocsátotok meg nekem, megértem, de azt tudnod kell, hogy hiányoztál és szeretlek, Julie! Örülök, hogy a nővéred lehettem! –Amanda mosolygott, bár egész végig mosolygott, csak most vette észre. A húga átölelte. Amanda egyre közelebbről hallotta Lena-ékat közeledni. Felkészült arra, amit tenni akar.

-Én is szeretlek, Amanda! –suttogta a nővére fülébe Julie, épp időben ahhoz, hogy még hallja. Amanda eközben már észre vette az épületből kijövő alakokat. Armin-t a bátya, Alexy támogatta, míg Lena-t egy Amanda számára ismeretlen, fehér hajú lány. Amanda várt, várt, hogy Lena ránézzen. Egyszer csak Lena feje felemelkedett, tekintetük találkozott. Amanda minden megmaradt erejével tört be a lány fejébe.

A következő pillanatban feje élettelenül csuklott össze, a húga még erősebben ölelte magához az élettelen testét és csak zokogott.

Lena pedig már teljes testsúlyával nehezedett rá Rosa-ra, aki eközben szólongatta az ájult lányt.

Lena először nem értette hol van. Csak fehérséget látott maga körül, de nem esett kétségbe, mert már jól ismerte ezt a helyet.

*Lena szemszöge*

-Ha nem tévedek a fejemben vagyunk, igaz? –kérdeztem nyugodt hangnemben, miközben megfordultam. Amanda tőlem másfél méterre állt, furcsamód nyugodtnak tűnt.

-Pontosan. –mondta, ajkain halvány, nyugodt mosoly ült.

-Mit akarsz? Nem volt még elég? Addig folytatod, míg egyikünk meg nem hal?–kérdeztem nem a legkedvesebb hangnememben.

-Ami azt illeti, én már meghaltam. –ugyan olyan nyugodtan mondta ki, mintha teázni hívna. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, épp meg akartam szólalni, mikor közbe vágott. –Nem lehetünk itt örökké, szóval elmondom mit kell tenned ahhoz, hogy újra kinyisd a kapukat, hogy újra láthasd a családodat. –sóhajtott –Mindegyik szellemmel találkoznod kell, ha megérinted őket érezni fogod az energiájukat. Ha mindegyikükkel találkoztál képes leszel kinyitni a kapukat. A részleteket pedig, majd elolvashatod a könyvemben, misztikus lények A-Z. Lehet még nem tűnt fel, de van egy titkos oldala, amihez neked történetesen van egy kulcsod. –mondta és a nyakamban lógó nyakláncra mutatott, majd elkezdett az ellenkező irányba sétálni.

-Ennyi? Semmi viszlát, bocsáss meg, mert kétszer is elraboltalak…? Egyáltalán miért mondod ezt el nekem? –kérdeztem, ez azért eléggé különös. Mondjuk, lehet, utál, de már csak azért is meg kellett kérdeznem.

-A húgomnak köszönd! Bocsánatot kérek mindenért! –fordult vissza hozzám, száján már nyoma sem volt a mosolynak -Belátom hibáztam. Így jobb? Így se, úgy se bocsátasz meg, túl sok dolgot tettem ellened…-keserűen felnevetett. Tekintete egy ideig még elidőzött rajtam. –Isten veled! Tényleg őszintén sajnálok mindent! Bár nem lesz könnyű helyre hoznotok a hibáimat, de jegyezd meg, hogy sehol sem vagy egyedül… Legyen szép életed, Lena Smith! –mondta és újra elindult, majd fél perc séta után megtorpant. Nem számolt azzal, hogy az én fejemben van, és itt én döntök.

-Tényleg sok dolgot követtél el ellenem. –szólaltam meg, miközben elindultam felé. –De, ha nem akarsz még egy dolgot elkövetni, akkor önszántadból is végig hallgatsz. –félúton megálltam és onnan beszéltem tovább. –Rengeteget szenvedtem miattad és valószínűleg még fogok is…, de sok dolgot neked köszönhetek. –lehajtott fejét felkapta és félig felém fordult. –Ha nem történik velem az, ami történt 8 éves koromban akkor soha nem ismertem volna meg Armin-t és később a többieket. Ha nem vagy talán a többiekkel sosem lettünk volna barátok és nem ismertem volna meg a szerelmet. Nem mondhatom, hogy köszönöm, de annyit mégis csak mondatok, hogy megbocsátok! –a végén szinte már kiabáltam.

Nem mondott, semmit csak elmosolyodott és ment tovább. Egy hang vízhangzott a fejemben: Isten veled!

Amanda alakja egyre homályosabb lett majd végleg eltűnt.

Folytatás következik.....