41. rész

-Mit keresel itt? –rivalltak rám.

-É-én csak…

-Szegény kis… Hogy is mondtátok? ... Lena csak visszajött segíteni a csapdába esett szüleinek. –mondta drámai hangnemben. –Viszont –változott meg hirtelen a hangszíne-, nem bírom, ha taknyos kölykök húznak ujjat velem. –a következő pillanatban mellettem termett és nem túl finoman a nyakamba nyomta a szemfogait.

Elhaló, fuldokló hangot hallattam, majd mind két kezemmel kapálódzni kezdtem; kétségbe esetten próbáltam eltolni magamtól.

-Engedd el! –ordított rá az anyám és megpróbált kiszabadulni a szorításból, de nem sikerült neki, se az apámnak.

A karjaim egy idő után elernyedtek és úgy éreztem magam, mintha a semmiben lebegnék. Az akkori énem, még nem ismerte ezt az érzést, de nekem már jó párszor volt alkalmam megtapasztalni. Teljesen az irányítása alá kerültem.

Miután elvállt a nyakamtól csak annyit mondott kövessem, ne mondjak, és ne tegyek semmit az engedélye nélkül. Én pedig szó nélkül megtettem.

-Akkor innentől külön folytatjuk? –kérdezte az egyik sötét angyal. Amanda megállt.

-Én állom a szavam. A két ember a tietek, nekem semmi dolgom velük. –ez után a szüleimhez fordult. –Jobban teszitek, ha ti is jöttök, de felőlem itt is maradhattok, csak akkor rátok szakad ez az épület. –mondta, majd átkarolta a vállam és felemelte a másik kezét. Ekkor tűnt fel csak nekem a rajta lévő furcsa karkötő, mely zöldes fénnyel izzott.

Elmormolt valamit, majd egy átjárószerű dolog nyílt meg előttünk.

Nem túl finoman átlökött rajta. A túl oldalon térdre érkeztem és úgy is maradtam, mivel nem tudtam megmozdulni, ameddig azt nem mondja.

Hallottam, ahogy az átjáró túl oldalán még oda szólt a szüleimnek:

-Csak utánatok! –nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam önelégült vigyor ül az arcán. A szüleim azonnal a padlóra hullottak, amint átértek az átjárón. –Upsz! Elfelejtettem volna említeni? Ebben a teremben a démonok, sőt még az angyalok is elvesztik mind a fizikai, mind a szellemi erejüket. –tartott egy kis hatásszünetet, miközben rám nézett. –Bár a félvérek ezek szerint kivételek. Egyébként Lena megtennéd, hogy a körközepére sétálsz? –már korábban is észre vettem, hogy mások is vannak a teremben, de csak most adódott alkalmam megnézni kik is. Annyit mindenképp megtudtam állapítani, hogy mind nők voltak és mindegyikük más fajból származott.

A padlóra egy furcsa ábra volt felrajzolva, e körül álltak ők, és nekem is ennek a mintának a közepén lévő körébe kellett beállnom. Amint elfoglaltam a helyem a körvonala kéken felizzott és többé nem tudtam kilépni a körből, de a vámpírméreg hatása elmúlt.

-Anya! Apa! –kiabáltam.

-Embertelen, amit csinálsz, Amanda! -mondta egy kék hajú nő az ábra külső feléről.

-Vámpír vagyok, drága. –mondta széles vigyorral. –Óóó… Tényleg, még be se mutattalak titeket egymásnak. Lena ők itt a Titkos Fajok Közti Béke Társaság tagjai. Itt van mind a 16 fajból egy személy, hogy képviselje a saját faját. Az imént felszólaló nő nem más, mint a sellők képviselője.

-Mit akarsz a lányomtól, Amanda? –sziszegte az anyám, aki épp, hogy csak fel tudta fordítani a fejét.

-Ha ennyire érdekel… -sokat mondóan elmosolyodott. –Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem kicsit túlságosan is régóta tart ez a háború. Egy pár hónappal ez előtt rájöttem a megoldásra. Mi lenne, ha mennyet és a poklot le lehetne zárni? Akkor se az angyalok, se a démonok nem tudnának háborúzni, mert egyszerűen nem tudnának eljutni egymáshoz.

-A tervedben van egy kicsi kis bökkenő. A földön jelenleg rengeteg angyal és démon tartózkodik. Hogy zárod be őket, ha nincsenek is ott?

-Pontosan erre kell a korcs és a kör. A lányod félig démon, félig angyal és a kör pontosan ezt használja ki. A többiek pedig megadják az ehhez szükséges erőt. A lányt felhasználva minden démont és angyalt visszazárunk a pokolba, másként mondva a lány a kulcs mindenhez. A tervemben csak egyetlen hiba van a kulcsokkal zárni és nyitni is lehet. Tehát, hogy ezt a hibát kiküszöböljem…

-Te szemét! –ordította majd, mivel már nem bírta megtartani a fejét visszahullott a földre.

-Na, szerintem elkezdhetnénk. –mondta majd valami furcsa nyelven kezdett beszélni. Az egész kör alakú rajzolat egyre fényesebben kezdett izzani, majd egyszer csak elemelkedtem a talajtól.

Éreztem az erőt, ami körülvett. Előjöttek a vörös szemeim és a szárnyaim fehéren kezdtek izzani.

Ezek után minden olyan gyorsan történt. Még egy ideig a levegőben lebegtem, majd volt egy villanás és a földre zuhantam.

Lassan feltápászkodtam, de eléggé legyengültem. A szüleim eltűntek. Körülöttem a 16-ból 3 nő kivételével mind ott feküdtek, ki hason, ki hanyatt fekve. Amanda pedig egyre közelebb jött hozzám, mire én automatikusan hátráltam.

Míg én gondosan odafigyeltem rá, hogy ne lépjek rá a mögöttem fekvő nőre, ő egyszerűen csak átsétált rajta. Nem, nem úgy értem, hogy rálépett. Szó szerint átsétált rajta.

Háttal az átjárónak álltam meg, ennél tovább nem bírtam menni, mert hirtelen lezárta, de ő egyre közelebb jött, míg végül tőlem fél méterre megállt. Nem volt elég erőm, hogy elfussak és a félelemtől földbe gyökeredzett a lábam. Kezét, amelyen a karperec volt a szívem felé emelte.

-Viszlát, kicsi korcs! –mondta. Egyetlen egy gondolat cikázott a fejemben:

Nem akarok meghalni!

Hirtelen történt minden, a karperec felizzott, én pedig átkaroltam magamat és lehúztam a fejem.

Éreztem a fejembe nyilalló fájdalmat és azt, ahogyan átzuhantam az átjárón. Ezek után már csak az üresség következett.

Folytatás következik.....