42. rész

Élesebb fejfájással ébredtem, mint legutóbb. Mikor körül néztem és azonnal feltűnt, hogy egy másik helységben vagyok.

-Kialudtad magad? -szólalt meg a hang a fülem mellől, amivel sikeresen a frászt hozta rám. Idegegesen szembe fordultam vele.

-Egyszer az életben nem köszönnél normálisan, Amanda?

-Á... Emlékszel a nevemre.

-Mi történt azzal a másik 13 lénnyel, akik ott voltak? -tettem fel egy kérdésemet a sok közül.

-Eltűntek, bár abból ítélve, ahogy akkor körbe néztél, arra következtetek, hogy te még látod őket...

-Hogy érted azt, hogy eltűntek?

-Szó szerint. Az erejükkel a testük is eltűnt erről a világról.

-Hogy jutottam ki, ha lezártad az átjárót.

-Abba a varázslatba beleadtam a karperec minden maradék erejét, így nem bírtam tovább tartani a lezárást, de az átjáró csak az után tűnt el, miután te átzuhantál. Abban a karperecben boszorkányok mágikus ereje volt elzárva, így tudtam varázsolni. Gondolom abba a sikátorba kerültél, ahonnan a parti előtt nyitottam átjárót.

-És a húgom? Meg a szül...

-Elég okos vagy hozzá, hogy rájöjj. -vágott közbe ördögi mosollyal az arcán. -A helyedben én nem emiatt aggódnék. -hirtelen eltűnt- Hanem inkább azon agyalnék, mi legyen az utolsó kívánságom. -éreztem a leheletét a fülemen. Próbáltam elszaladni, de megszorította a nyakamat. Nem tudtam ellökni, se kiszabadulni a szorításból. Hamar megcsapott az oxigén hiánya és egyetlen egy gondolat lebegett a fejemben: Levegőt!

Elhomályosodott előttem minden és jött a megszokott sötétség...

Mikor magamhoz tértem egy ismeretlen helyen voltam. Mikor bevillant, hogy mi is történt hirtelen felugrottam, de visszarántott a lábamat és a kezemet lehúzó súly.

A lábam és a kezem a padlóhoz volt láncolva.

-Soha nem unom meg ezeket a reakciókat. -a visszhang miatt két másodpercbe bele tellett, mire rájöttem hol áll Amanda.

-Hol vagyok?

-Viszont a kérdéseid mindig egyformán unalmasak... -mondta csalódott arckifejezéssel. -Jaj, ne vágj ilyen fancsali képet, beavatlak a részletekre. Jelenleg épp egy szerencsejátékot játszok, aminek a te életed a tétje, pontosabban a hossza...

-Bővebben? -kérdeztem.

-Ha ennyire akarod tudni. Bővebben ez a terem nem sokára elkezd megtelni vízzel, azaz általam egy kicsit felturbózott vízzel, ami hallucinációkat okoz. Ha Armin nem ér ide időben, ebben a teremben fogsz megfulladni, ha pedig ideér, akkor megadom neki rá az esélyt, hogy ő végezhessen veled, mint az eredeti tervben. –mondta nyugodt hangnemben és elkezdett kifelé sétálni.

-Csak, így itt hagysz?! –kérdeztem kétségbe esetten. Eddig is féltem, de most szó szerint megcsapott a rémület hulláma.

-Lassú halált! Viszlát! –intett hátra úgy, hogy hátra se nézett.

-Én semmit sem tettem ellened! Nem én raboltalak, vagy raboltattalak el, nem én csináltam belőled vámpírt, én nem ártottam neked soha. -ordítottam utána. Tudtam, hogy ez a kis kifakadásom rosszul is végződhet, de akaratlanul is kimondtam. Reménytelen helyzetben az ember mindent megtesz a túlélésért.

-Nem érdekel! -villámsebességgel előttem termett- Azóta mióta jártam lent utálok minden démont, és ez alól te sem vagy kivétel. Idővel mind kimutatjátok a fogatok fehérjét.

-Én félig angyal is vagyok. -bár elég idegenen hangzott a számból, akkor is érvelnem kellett valamivel.

-Az angyalok se különbek. -sivította-Amikor rájöttek, hogy mit tettek a démonok ők is követték a példájukat. Ugyan úgy kísérleti alanyokat szereztek, és létre hozták a vérfarkasokat. Utálom az összes létező démont és angyalt.

-És ha most megölsz, akkor mi lesz? Ugyan olyan lettél, mint akiket utálsz. Még most, ennyi év után is csak a bosszú beszél belőled. -túl sokat mondtam.

-Elhallgass! -visította, majd a földhöz vágott olyan erővel, amitől felordítottam. -Ha ugyan olyan lennék, mint ők akkor nem hagynálak meghalni. Ha ugyan olyan lennék..., ha ugyan olyan lennék, akkor se ölnélek meg, ha könyörögnél. -mondta olyan hangon, mint amilyen a filmekben az őrülteknek szokott lenni: remegett a hangja és szinte tapintható volt benne a gyűlölet és a szomorúság.

Ezzel ott hagyott. Pár perc múlva a terem két oldalán lévő csőből elkezdett ömleni a víz.

Megcsapott a rémület második hulláma. Kétségbe esetten próbáltam kiszabadítani magam a láncokból. Hosszú ideig próbálkoztam sikertelenül, egész pontosan addig, ameddig a víz a bokámig nem ért. Ekkor zsibbadni kezdtek a végtagjaim és a látásom homályossá vált.

Körülnéztem a teremben másik lehetőség után kutatva.

Második kísérletemet azzal kezdtem, hogy megpróbáltam közelebb jutni az egyik csőhöz. A célom az lett volna, hogy betömjem a cipőmmel, de a tervem hamar megbukott, mert a lánc túl rövidnek bizonyult.

Ezek után következett a rémület harmadik hulláma.

Mivel nem láttam más lehetőséget, kapkodva és kétségbe esve kezdetem a padlót tapogatni, hátha találok valamit...bármit.

Egy idő után a színek, amiket láttam elkezdtek felcserélődni és végül a víz vérré vált.

Tudtam, hogy csak hallucinálok, de hirtelen megrémültem és elkezdtem hátrálni, a hátam mögött lévő láncomban felbuktam, és hátra estem.

Teljesen elmerültem a vízben, amit én saját szemeimmel vérnek láttam. Szerencsére a vízszint volt elég magas ahhoz, hogy a fejemet ne verjembe, viszont mikor mozogni próbáltam nem sikerült. Lebénulva feküdtem a víz felszínén és gondolkodtam.

Elgondolkodtam, hogy legalább nem olyan vaskosak, és nehezek a láncok, hogy lehúzzanak.

Mióta lehetek itt? A többiek keresnek már? Vajon Armin megtalál? Ha meg is talál akkor meg kell…

Ennek az egy mondatnak a befejezését nem engedtem meg magamnak.

Nem, Armin okos, kicselezi Amandát vagy ilyesmi...

Hogy kicsit lenyugtassam magam énekelni kezdtem.

(https://www.youtube.com/watch?v=gMU7JK0zCGE) 

A végére könnyek gyűltek a szemembe. Eszembe jutott mi lesz, ha meghalok. Nem láthatom többé se Armint, se többieket. Amanda azt mondta, hogy én vagyok a kulcs, a kulcsokkal nyitni és zárni lehet, tehát kinyithatom a menny és a pokol kapuit, láthatom a családomat. 

A könnyeim lassan folytak lefelé az arcomon.

-Armin...-mondtam, mi előtt lecsuktam volna a szemeimet.

Folytatás következik.....