44. rész

*Még mindig Armin szemszöge*

-Mit csináltál vele? -kérdeztem, miközben átöleltem Lena reszkető, jéghideg testét.

-Mondtam, hogy ketyeg az óra. Ti mindig fenn akadtok a részleteken... –forgatni kezdte a szemeit. - Amúgy okos döntés volt a legközelebbi helyre jönni, mások túl logikázzák és a legmesszebb lévővel kezdenek. A terem, amiben vagyunk kb. másfél órája elkezdett megtöltődni vízzel, de mivel a láncok rövidebbek, mint a terem magassága ezért a vízszint hamarabb elérte azt a magasságot, ameddig a láncok elérnek. Magyarul, bár a terem még nem töltődött fel, mikor ideértél, de a láncok miatt a korcs majdnem megfulladt. Ezért mondtam, hogy éppen időben érkeztél. -mondta unottan -Most jöjjön a dolgok érdekes része. –kezdte izgatottan- Két lehetőség közül választhatsz: 1: Most itt helyben kiszívod Lena összes vérét, így megkímélve őt a 2. lehetőségtől. 2: Visszazárom az ajtót és ezúttal nem nyitom ki, míg korcs ki nem leheli a lelkét. -ravasz mosoly formálódott az ajkán, amitől végig futott a hideg a hátamon. -Na melyik legyen?

-Megőrültél?! Ilyen opciók közül, hogy tudnék választani?! -háborodtam fel.

-Muszáj lesz választanod, nem állok itt reggelig. -sürgetett. Elkezdett fel-alá járkálni.

-Nem választok! -emeltem fel a hangomat, miközben elfordult, így lehetőséget adva nekem, hogy egy pisztolyt húzhassak elő a zsebemből.

Céloztam és lőttem.       

De mielőtt a golyó célba ért volna a vörös hajkorona eltűnt a látókörömből.

-Ne mozdulj! –a testem azonnal engedelmeskedett, egyetlen izmomat sem bírtam megmozdítani. -Akkor én választok. -mondta, majd a nyakamba mélyesztette szemfogait. Nem érte be kevéssel, egyre több és több vért szívott ki a testemből. Minden egyes kiszívott vércseppel nőtt a vér utáni vágyakozásom. A fejemben egy hang szólalt meg: Vért!

Egyre hangosabban ezt kiabálta, elnyomott minden más gondolatot. Már jól ismertem ezt az érzést, a vérszomj kezd eluralkodni rajtam.

-Na, ennyi elég lesz! –kihúzta a szemfogait a nyakamból. –Még maradj a helyeden! –mondta, majd Lena felé vette az irányt. Mikor odaért, letérdelt mellé, az ölébe húzta, majd nyakát közelebb emelte a szájához.

-Mit csinálsz? –kérdeztem rekedten. Félúton Lena nyaka felé megállt és sóhajtott.

-Nyugi, nem ölöm meg, de valahogy fel kell ébreszteni, és amúgy is nem bízom a véletlenre a dolgokat még egyszer. –mondta, majd a szemfogai máris Lena nyakánál voltak.

*Lena szemszöge*

Sötét van. Hideg van. Félek.

Ez a három gondolat járt a fejemben.

Nem tudom mióta lebeghettem a semmiben, de hirtelen a sötétben tárgyak rajzolódtak ki körülöttem és elfogott egy furcsa, nosztalgikus érzés.

A nosztalgikus érzésből (és abból, hogy a kicsi énem feküdt az ágyon) arra a következtetésre jutottam, hogy ez egy emlék.

A kicsi én hirtelen felriadt, mert rosszat álmodott. Kibújt a takaró alól és elindult, először kiment az ajtón, majd végig ment egy hosszú folyosón az ajtónál megállt, mert ordításra lett figyelmes. Ahelyett, hogy kinyitotta volna az ajtót, jobbnak látta, ha hallgatózik.

-Tudom, de akkor sincs rendben minden! –a fekete hajú nő hangját hallottam, akiről már egy ideje tudom, hogy az anyám.

-Mit vársz tőlem mit mondjak? –apám nagyot sóhajtott- Rendben, tudom elég nehéz lesz elrejteni a képességeit, de eddig is nehéz volt rejtegetni őket. Ez után is megoldjuk.

-De ez most más. Lehet Elly örökölte a piros szemet és fehér hajat, de ő fajilag démon. Lena pedig félig démon, félig angyal. Örökölte minden démoni képességemet és a te összes angyali erődet. Ha valaki rájön neki vége és még… -elhallgatott.

-És még? Tudom, hogy valamit nem mondasz el. A képességeit eltudjuk rejteni, szóval mi aggaszt?

-Amanda. Tudod, hogy vadászik rám. Elhatározza, hogy bosszút áll, de most nem ez a probléma. Azokat az embereket, akik nem vámpírnak születtek vissza lehet változtatni. Erről senki nem tud a Darkblood családon kívül.

-De mi köze ehhez Lena félvérségéhez? –türelmetlenkedett az apám.

-Soha senki nem hitte, hogy valaha is születik egy teljesen félvér gyerek, senki… A visszaváltozáshoz egy teljesen félvér, félig angyal, félig démon két liter vére kell.

Megszakadt az emlék, mivel felriadtam a nyakamba maró fájdalomtól. A fájdalom okozói Amanda szemfogai voltak, amelyeket durván belevájta a nyakamba.

Mikor feltűnt neki, hogy ébren vagyok szemfogait kihúzta a nyakamból és felállt.

Hirtelen belém nyilallt a felismerés. Ez a terem kezdett el feltöltődni vízzel. Bár most már a sok liter víznek csupán a padló nedvessége volt a nyoma (és persze az elázott ruhám).

Mi történhetett? Hogyhogy még élek?

-Lena, te ne csinálj semmi butaságot, semmi idomítás, meg hasonlók. Armin te pedig megmozdulhatsz, ha nem intézed el harminc percen belül, mire visszaérek, parancsot adok rá, hogy megtedd.  –szemeimmel Armint kezdtem keresni. Meg is találtam. Bár elég szerencsétlen szituációban voltunk mégis megkönnyebbültem egy kicsit. Armin eljött és számomra most csak ez számított. A nagy örömöm közepette jobban szemügyre vettem. Ruhája ázott volt, nyakán vérfolt éktelenkedett, fekete csapzott hajából csöpögött a víz és szemei vörösen izzottak.

-Jó szórakozást! –Amanda ezzel a végszóval elhagyta a termet és ketten maradtunk. Hirtelen felindulásból automatikusan elindultam Armin irányába.

-Ne gyere közelebb! –figyelmeztetett –Próbálom visszafogni magam, de bármit is teszel, ne gyere közelebb! Alexy-ék bármikor ideérhetnek, bár a mobilom tutira tönkre ment, de biztos rájött, hogy nem véletlenül nem hívtam vissza. –tekintete hosszasan elidőzött rajtam, tetőtől talpig végig mért. –Sajnálom, hogy nem találtalak meg hamarabb! Egyáltalán azt, hogy elraboltak.

-Armin, nem a te hibád. Egyébként is jól vagyok.

-Nézz már magadra! Csöpög belőled a víz, reszketsz és a nyakad… -kényszerítette magát, hogy ne nézze a nyakamat. –Mikor három hónapig kerestelek megfogadtam, hogy nem engedem soha többé senkinek, hogy elraboljon… Most mégis… A francba az egésszel!

-Armin van egy ötletem. –próbáltam nyugtatni, egy pillanatra remény csillant meg a szemeiben. –Amanda, a vámpírlány az, aki miatt elvesztek az emlékeim, de megtörte a varázslatot és most emlékszem egy pár dologra a múltamból. A lényeg, hogy ha iszol két litert a véremből, akkor visszaváltozol.

-Két litert?! Abba bele is halhatsz. Egyébként is honnan veszed, hogy letudok majd állni két liternél?

-Bízom benned Armin. Más lehetőségünk nem nagyon van. Bár, ha szerinted az a verzió, amiben megparancsolja, hogy ölj meg pozitívabb végkimenetellel kecsegtet, akkor hajrá!

-Nem foglak megölni! –ordította.

-Remélem is! –futni kezdtem felé, a fiú még két lépést bírt hátrálni, mielőtt leterítettem volna a földre.

-A’sszem jó lennék az amerikai fociban. –mondtam nevetve, ezzel próbáltam meg bíztatni, miközben felültem és hajamat egy oldalra igazítottam.

-Az ember ilyenkor kívánja azt, hogy bárcsak ne lennél ennyire vakmerő. –a kísérletem sikeres volt, a szája széle kissé megrebbent, ahogy próbálta elnyomni a mosolyát.

-Nem vagyok vakmerő, csak biztos vagyok a dolgomban. –mondtam, mire megadta magát és a nyakamhoz hajolt.

Egy részem elgondolkodott azon, mi lesz, ha nem tud leállni… vagy, ha a többiek elkésnek…

Az erősebbik részem elnyomta ezeket a gondolatokat.

Bízom a többiekben, és bízom Armin-ban!

Folytatás következik.....