51. rész

Helloka!
Na, szóval gondolom feltűnt, hogy a múlt heti rész elmaradt... Nos, ennek az az oka, hogy...darazsak... 
Igen, nyüves lódarazsak voltak a lambériában... Nem, hogy koncentrállni nem lehetett tőlük, de még aludni is alig...
Tehát bocsánat, hogy kimaradt a múlt heti rész, de lefoglaltak a drága vendégeim a lambériában. (Olyan hangjuk volt, mint egy fúrónak...)
Na, de következzenek jó híreink:
-A darázs probléma elhárult!
-Nyári szünet van!
-A rész ritka hosszú lett! 
(-Valószínűleg írok egy külön bejegyzést arról, mik történtek velem míg írtam az új részt!) 
-Holnap reggel valószínűleg délig fogok aludni!
Oké, most, hogy ezt tisztáztuk és mindenki olyan boldog, mint amilyen én leszek holnap délben.
Jó olvasást kívánok! 

*Lena szemszöge*

-Rég láttak bukottka, de ahogy hallottam valójában nem is vagy bukott. A korcs kifejezés jobban illik rád. –Andy arcán cinikus mosoly ült.

-Hol van Armin? –kérdeztem, a hangom kissé megremegett, de álltam a tekintetét.

-Semmi közöd hozzá…

-Armin barátnője vagyo-… -mielőtt befejezhettem volna közbe vágott.

-Ezt nem kéne ilyen biztosan állítanod. –arcáról még mindig nem tűnt el a baljósan cinikus mosoly.

-Ezt hogy érted? –túl magabiztosan mondja…

-Mikor is kezdtetek járni? Pár hete? Fura, azt hittem ennyi idő alatt eljuthatott volna hozzám hamarabb is a hír…

-Térj a tárgyra! –látszik rajta, hogy teszik neki, hogy az idegeimen táncolhat.

-A lényeg az, hogy elfelejtettétek megkérdezni tőlem, hogy én miképp vélekedek ezzel kapcsolatban. Pedig így, hogy a szüleink már nincsenek, én vagyok a családfő, így van beleszólásom abba, hogy az öcsikém kivel szeretne randizgatni. Tudod, az ilyen dolgokat elég komolyan veszik a nevesebb családokban, márpedig a miénk az egyik legnevesebb szörnyvadász család. Kissé érdekesen jön ki, hogy az öcsikém egy alvilágival…

-Fél alvilágival. –javítottam ki.

-Fél alvilágival -utánozta Andy a hangomat- jár. Annak ellenére, hogy nem csakhogy szörnyvadász, hanem a szüleinkkel is alvilágiak végeztek…

-Azt hittem ezen már túl vagyunk…

-Te, Armin és Alica-ék valószínűleg igen, de én nem. Nem tolerálom túlságosan, hogy az öcsém egy megbízhatatlan, alvilági kis korccsal járjon. –arcáról lehervadt a mosoly.

-Nem is ismersz! Csak, mert félig alvilági vagyok, attól még nem leszek megbízhatatlan. Ha az öcséd még vámpír lenne őt is megbízhatatlannak tartanád?

-Őt jelen helyzetben e nélkül is megbízhatatlannak tartom. Miattad vált megbízhatatlanná… -úgy mondta ki a szavakat, mintha késeket dobálna felém. –Azt, hogy nem öllek meg, vedd köszönetnek, amiért visszaváltoztattad Armin-t. Azt viszont, hogy együtt legyetek képtelen vagyok megengedni…, így muszáj voltam tenni valamit…

-Mit csináltál? –a hangom megremegett.

-Biztos tudni szeretnéd? Szerintem nem, elég, ha annyit tudsz, hogy az útjaitok a jövőben nem fogják keresztezni egymást. –ezzel elindult a kocsi felé. Pár pillanatra megdermedtem, de miután sikerült kapcsolnom utána rohantam…, rohantam volna, de megcsúsztam és elestem.

Bár a térdeim tiltakoztak ellene, én felpattantam és a kocsihoz futottam, pont akkor értem oda, mikor elindította a motort.

-Igen, biztosan tudni szeretném. –mondtam határozottan, még szerencse, hogy az ablak nem volt felhúzva. Andy arcára kiült a meglepődés, pár másodpercig gondolkodott, majd megszólalt.

-Lefizettem egy varázslót, hogy keverjen memóriatörlő bájitalt. A bájitalt belekevertem az Armin éjjeli szekrényén lévő vízbe. Minden veled kapcsolatos emléke eltűnt, azaz kábé az elmúlt félév kitörlődött az agyából. –arca érzelemmentes maradt, amíg beszélt, így nem tudtam megállapítani kárörömöt érez-e, vagy akármi mást. Ellentétben vele az én arcomról könnyedén leolvashatóak voltak az érzelmek.

Olyan érzésem volt, mintha leszúrtak volna egy tőrrel és megforgatták volna bennem.

A tőrt akkor szúrta belém, mikor nem találtam a szobájában Armin-t, a tőrrel beékelte a szívembe a kétségbeesést. Mikor elmondta mit tett, akkor a szavaival megforgatta a tőrt a szívemben és a kétségbeesés, mintha szilánkokra robbant volna szét beférkőzött mindenhová, minden gondolatomba, minden emlékembe, minden egyes zsigerem, átérezte a színtiszta rettegést… Remegtem, hányingerem volt és a könnyeim is megtalálták a könnycsatornából való kivezető utat, de én továbbra is szótlanul Andy-t bámultam, az ablakra támaszkodva néztem vele farkasszemet.

Andy egy idő után, mintha felocsúdott volna az ablak felé nyúlt és megnyomta a gombot, amitől az ablak megindult felfelé. Reflexből elkaptam a kezemet. Ezek után Andy elindult a kocsival.

Villámcsapásként nyilallt belém a felismerés. Nem volt időm átgondolni, a kocsi mellett kezdtem futni.

-Nem hagyhatsz csak így itt! Nem viheted csak így el! Andy! Andy, figyelj rám! –a sötétített üveg miatt nem láttam az arcát, és a kocsival is egyre nehezebbé vált tartani az iramot. –Andy! –ordítottam továbbra is.

Addig ordítottam a nevét, míg a kocsi le nem hagyott. Egy ideig még futottam utána, de be kellett látnom, hogy semmi haszna… Az autónak pár másodperc múlva már nyoma sem volt.

Körül néztem. Ez a park melletti utca. –futott át az agyamon a gondolat. Üresnek éreztem magam, nem éreztem semmit csak egyetlen dologra koncentráltam, arra, hogy találjak egy padot.

A parkban egyetlen árva lélek sem volt rajtam kívül, nem csoda hétvége van és reggel hat óránál nem lehet több.

Amint leültem a padra az üresség megszűnt, megrohamoztak az imént történtek. Andy elvitte Armin-t… Armin-t, aki nem emlékszik rám. Nem emlékszik.

Nem tudja ki vagyok, nincs semmi emléke rólam…, gyakorlatilag a létezésemről se tud.

Valamit tennem kellett volna! Ott volt az orrom előtt… Nem, nem tudtam… Andy könnyedén félre állított volna…, de akkor is… Ott voltam… és-és… Tehetetlen voltam. Már megint.

Az agyamat elözönlötték a régi emlékek. Az általánosból származó emlékek, mikor kitaszított voltam és nem tehettem ellene semmit, a gimnáziumból, mikor Laeti-ék megkeserítették az én és Ken életét, és 8 éves koromból, mikor Amanda felhasznált, hogy bezárja a menny és a pokol kapuit. Életem összes szerencsétlen pillanata lejátszódott előttem.

Hirtelen elmosolyodtam. Mikor a Sweet Amoris-ba jöttem tényleg elhittem…, elhittem, hogy a szerencsétlenségek sorozata abba marad. A naiv gondolkodásmódom megmosolyogtatott.

-Én tényleg egy idióta vagyok… -mondtam ki hangosan is, amit gondoltam. Nem tudom mióta zokoghattam a padon, mikor egy fiú és egy lány sétált el előttem, egymás kezét fogták és úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre se vettek. Ez is meg mosolyogtatott.

Összesen 1 nyamvadt hónapig jártunk Armin-nal, és ez idő alatt egyetlen egyszer randiztunk. (Tudom, tudom minden nap beszélgettünk, meg minden, de mindketten résen voltunk Amanda miatt, nem tudhattuk mi fog történni, így kissé feszültek voltunk, ha el kellett hagynunk a házat. Szóval a vámpír dolog lekötött minket, így nem nagyon volt időnk randevúzgatni.)

Egy átlagos pénteki nap volt.  Armin-nal találkát beszéltünk meg, úgy volt, hogy miután végzek a munkahelyemen elmegyünk a parkba, de a természet közbe szólt…

Egész nap hét ágra sütött a nap, csakhogy mikor elindultam a munkahelyemről elkezdett esni az eső… Azt gondoltam biztosan csak egy kisebb zápor se perc alatt vége lesz… Na, igen 5 perc múlva úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék.

Esernyő persze nem volt nálam, így a hajam, a pulcsim és minden, ami rajtam volt teljesen elázott. Szerencsére találtam buszmegállót, aminek fedett volt a teteje. (Igaz egy helyen lyukas volt, de abban a pillanatban csak annyi érdekelt, hogy nem kell esőt köpködnöm, ahhoz, hogy levegőt vehessek.) Kifulladva ültem le a bent lévő padra, ami nem csoda, hiszen egész idáig futottam.

Vizes kezemmel előkotortam a táskámból a telefont és már hívtam is volna Armin-t, ha nem toppan be a buszmegállóba abban a minutumban.

-Úgy látom nem csak nekem volt szerencsém elázni. –mondtam nevetve. Armin hajából csöpögött a víz és a cuccai teljesen átáztak.

-Had találjam ki, elfelejtetted elrakni az esernyőt? –kérdezte.

-Teli találat. Tiéd a főnyeremény.

-És mi a főnyeremény? Az, hogy állhatok egy beázó buszmegállóban, amíg el nem áll az eső? –kérdezte cinikusan.

-Nem, az, hogy nem kell egyedül egy beázó buszmegállóban állnod, amíg eláll az eső. –feleltem nevetve.

-Hogy tudsz ilyenkor nevetni?  A randinknak lőttek…

-Több dolgon is lehet nevetni. –mosolyodtam el- Először is a helyzet komikumán. Másodszor úgy csöpög belőled a víz, mint egy kicsavaratlan felmosórongyból. Plusz, ki mondta, hogy a randinak lőttek?

-Hát, a parkba nem igazán mehetünk és kötve hiszem, hogy így bárhová is beengednek.

-Ez igaz, de, ha már itt vagyunk, miért nem használjuk ki? –felvont szemöldökkel nézett rám- Mármint, kettesben vagyunk és gondolom, egy jó darabig még itt leszünk, szóval miért nem tartjuk meg a randit itt és most? –még mindig kérdő tekintettel nézett rám- Számomra a randi soha nem jelentett többet kettesben jól eltöltött időnél, nem kell túl ragozni. Tudom, hogy fura helyszín és a körülmények sem rózsásak, de miért kéne, hogy ez baj legyen? -a szemembe nézett, de nem szólt semmit.

-Te annyira… -kezdte el.

-Fura vagyok? –kérdeztem, rengeteg ember talált már furának, már megszoktam, de azért féltem tőle, hogy ilyennek lát...

-Én elragadót akartam mondani. –hirtelen felkaptam a fejem- Elragadó, ahogy mindig képes vagy meglepni, elragadó, ahogy látod a jót abban, amiben mások nem, elragadó, hogy mindig képes vagy mosolyt csalni az arcomra. –mosolyodott el- Elragadó minden, amit teszel és mondasz.

Erre… Erre nem voltam felkészülve. Még senki nem mondott ilyesmit, amitől ennyire… ennyire meghatódtam volna, mintha a lelkemből olvasta volna ki mit mondjon… Éreztem, hogy pír szökik az arcomba és egy könnycsepp gördül végig az arcomon.

-Most miért?! Ne, már egyszer bókolok neked, erre elkezdesz sírni? –mondta ijedt arccal- Ennyire szörnyű lennék?! –nevetni kezdtem.

-Nem, nem… Csak ennél szebbet még senki sem mondott nekem…

Letöröltem a könnyeimet és ránéztem, ezúttal ő pirult el.

Odasétáltam hozzá és az arcomat a vállába temettem és nevetni kezdtem, most már ő is nevetett.

Ezek után leültünk a padra és belelendültünk a beszélgetésbe.

Egy idő után az eső elállni látszott.

-Én mindig is szerettem az esőt. –mondtam Armin vállára hajtva a fejemet- Mindig arra gondolok, hogy az eső víz, mindennek szüksége van vízre, hogy élhessen, és e miatt kiskorom óta az esőről az élet jut az eszembe. Általában mindenki panaszkodik: „Már megint esik!” „Ne, már megint esik!” Értem, hogy miért mondják, de én képtelen vagyok az esőre negatív tényezőként gondolni, főleg a mostani eset után… -míg beszéltem az eső elállt és az égen szivárvány jelent meg.

-Én nem soha nem szerettem igazán az esőt… mostanáig. Mostantól az esőről mindig te jutsz majd az eszembe, így nem leszek képes negatív tényezőként gondolni rá. –felém fordult és a szemembe nézett- Esküszöm, hogy bárhol legyek is, ha elered az eső rád fogok gondolni, örökké. –mondta, majd felemelte a kisujját.

-Ez esetben nem tehetek mást. –én is felemeltem a kisujjamat- Ünnepélyesen megesküszöm, hogy bárhol legyek is az esőről az élet és a szerelmem, Armin fognak eszembe jutni. Mindörökké. 

Azt hiszem valaki odafent nagyon pikkelhet rám…, mert ebben a percben elkezdett esni az eső. Nem volt még elég?

Fentről érkezett is a válasz, mert az eső még jobban rákezdett.

Az eskünk sorai visszhangként csengtek a fülemben újra és újra…

„Esküszöm, hogy bárhol legyek is, ha elered az eső rád fogok gondolni, örökké…” Armin szavai satuként fogták közre a szívemet.

-Hazug… -suttogtam a szót magam elé, majd felálltam a padról- Hazug! Hazug! Hazug! –kiabáltam fojtott hangon, miközben a frissen keletkezett pocsolyából rugdostam kifelé a vizet. –Én még most is… -el-elcsukló hangon kezdtem beszélni- Én-én.. m….még most is…. rád gondolok… Én még most is rád gondolok, a francba is!

Térdre hullottam és zokogtam…, nem éreztem mást csak fájdalmat és ürességet.

Folytatás következik.....