52. rész

Sziasztok!

Jogosan kérdezhetnétek, hogy: "Zsófi nem azt mondtad, hogy helyre állnak a dolgok és minimum hetente egy résszel megdobsz minket?" "Mi volt ez a kihagyás, ember?!" "Több, mint egy hónap után ezzel szúrod ki a szemünket?"

 (Közben én)

Igen, tehetségem van az önbecsmérléshez. XD Tudom nagyon szeretnétek kinyírni, de ha kinyírtok a túlvilágról nem tudok részeket írni... Szóóó~val arra gondoltam, hogy bebizonyítom nektek, hogy nem vagyok hasznavehetetlen, lusta író és Zsófi stílusban elkezdek visszatérni! 

Magyarul a blogot nem tervezem abba hagyni, de megpróbálom a dolgokat nem felelőtlenül ígérgetni. (Bár akkor tényleg úgy terveztem, hogy hozom a részt, de aztán a sors közbe szólt... na, mindegy!)

Összegezve visszatérek és bizonyítok! Addig is jó olvasást kívánok a régen várt 52. részhez! 

 Bye-Bye! ;)

Mélypont… Ez a szó tökéletesen leírja azt az érzelmi szintet, ahol most vagyok.

Üdv újra a mélyponton, Lena Smith! –a gondolat csak még több könnyet csalt a szemembe.

-Lena! –hallottam meg a távolból az ismerős hangot- Lena! –Kentin lehajolt és fölém hajtotta az esernyőjét- Lena! Mit keresel itt? -megfogta a vállamat- Te jó ég, teljesen átáztak a ruháid! Így meg fogsz fázni! Gyere, menjünk! –várt egy kicsit, de nem válaszoltam- Lena! -rázta meg a vállam- Lena! Hallasz egyáltalán? –mikor nem reagáltam megemelte a fejemet.

-Gyere, menjünk, most komolyan mi-… -mikor felnéztem rá elhallgatott. –Mi történt? Nem rég hívtak a többiek, hogy megtaláltak és Armin-éknál vártok ránk… -a hangja halk volt, nem szakította el a tekintetét az enyémtől, ez jól esett… -Az a tökfej barátod, csak úgy hagyja, hogy itt bőgj a szakadó esőben? –a szavai tűként szúrtak a szívembe- Hol az a barom, amikor kéne… -ezt nem is nekem, csakúgy magának mondta.

-Én… én… elvesz… elvesztete… Elvesztettem, A-Arrmin-t… el-… elvesztettem –dadogtam, miközben a könnyek patakként folytak a szememből. –el-… vesz-… tet-… tem… én… el -magához húzott és szorosan átölelt. Az eddiginél is jobban rám jött a sírás. –elvesztettem… elvesztettem

*Kentin szemszöge*

Lena egyre csak ugyan azt ismételgette. Elvesztette Armint. Elvesztette? De hogyan? Ha valami komoly történt volna a sráccal, azt a többiek már a telefonban közlik, nem? Bármi is legyen Lena-t most nem kérdezhetem… eddig még soha nem láttam ennyire zaklatottnak…

Lena az a személyiség, aki mindig magában tartja… Régen is csak párszor láttam sírni, de akkor se ennyire…

-…elvesztettem…elvesztettem…

-Lena –próbáltam megnyugtató hangot megütni- nem tudom mi történt, de… jobb lenne, ha nem maradnánk itt tovább ázni az esőben…

-Ne, -szorosan átkarolt-… nem akarok felállni innen… Nem akarok… nem… -erősen kifújtam a levegőt.

-De sok baj van veled! Rendben, ha nem akarsz, nem is kell felállnod. –az esernyőt tartó karommal megemeltem, a másikkal átkaroltam a térdeit. 

-Ken! –értetlen tekintettel nézett fel rám.

-Azt mondtad nem akarsz felállni, nem is kellett. –kisírt szemeiben még mindig értetlenség csillogott- Nem tudom mi történt, de nem sírhatsz örökké. Nem ilyennek ismertelek meg…

-Ken… -szomorú, kisírt szemeiben új könnycseppek jelentek meg.

-Fiú létemre állandóan sírtam, de te mindig kiálltál mellettem és mikor téged kezdtek szekálni, te nem sírtál. Egyszer sem sírtál előttük…, és ha máskor sírtál is, erős maradtál, tovább bírtál lépni! Ezt mindig tiszteltem benned, szóval eszedbe ne jusson csalódást okozni annak a nyominger, pápaszemes gyereknek! –a monológom nosztalgikus érzést keltett bennem, emlékképek sokasága pergett le a szemem előtt, emlékképek, melyekben tehetetlenül néztem, ahogy Lena elviseli a szekálást.

-Menjünk… –Lena szemében még mindig könnyek csillogtak, de a tekintetébe kezdett visszatérni a szokásos elszántság. Elmosolyodtam és bólintással jeleztem a beleegyezésemet.

Visszasétáltam a kocsihoz, ahol Iris és Kim meglepett tekintete fogadott. Pár perce megállítattam Kim-mel a kocsit, mert észre vettem Lena-t a parkban, mikor Kim megállt max sebességen kezdtem a park felé futni, így még esélyük sem volt követni.

-Na, jó! Az egy dolog, hogy megállítatod velem a kocsit. Az, hogy kirohansz a kocsiból magyarázat nélkül, az még elmegy, de az, hogy Lena-val a karodban térsz vissza, az már magyarázatra szorul, ember! –Kim láthatólag bepöccent…

-Annál többet én se tudok, hogy a parkban találtam rá… -Lena-ra néztem, hátha most már képes beszámolni a történtekről.

-Menjünk vissza Armin-ékhoz, erről a többieknek is tudnia kell… -mondta enyhén elcsukló hangon, majd letörölte a könnyeit.

Ezek után, Lena beszállt hátra Iris-hez miután letettem az ölemből, én pedig visszahuppantam az anyósülésre. Iris az úton végig kérdezgette, de Lena ragaszkodott hozzá, hogy mindenki egyszerre tudja meg mi történt.

Nem kellett sok idő, oda is értünk a házhoz, ami előtt Nathaniel-ék kocsija már leparkolt, ezek szerint visszaértek.

Mikor beértünk mindenki odakapta a tekintetét, aztán csalódottan hajtották le a fejüket. (Az egész csapat odalent gyülekezett.)

-Jó, hogy jöttetek! Lena, Armin és Andy eltűntek! –közölte Nathailel.

-Lena nem tűnt el! –Lena hangjára ismét mindenki felkapta a fejét. –Itt van, és nem szolgálhat túl sok jó hírrel… -mondta, miközben előre lépett.

-Már az is jó hírnek számít, hogy te meg vagy! –mondta Castiel.

-Viszont a másik két hiányzó személyünk Armin és Andy… -kezdte Alica baljósan- Az utolsó emlékem az, ahogy Andy-vel együtt majdnem mind a földszinten vagyunk és mindenki eszik vagy iszik valamit. Kissé álmosnak éreztem magam, de be tudtam fáradtságnak. Éppen a második kortyot ittam a teámból, mikor mind szépen lassan kidőltetek… kivéve Andy-t… és leesett… mindenbe altatóport szórt… Kiköptem a teát, de már késő volt… Ezek után Nathaniel-ék ébresztettek fel mindannyiunkat. –szünetet tartott- Mi történt, míg Andy kiütött minket Lena? –a hangja fagyos volt.

-Elvitte Armin-t, akinek memória törlő bájitalt kevert az italába… Armin nem emlékszik semmire, ami velem kapcsolatos, Andy állítása szerint… -nagyot nyelt- Nem tudtam meg állítani Andy-t. –lehunyta a szemét- Sajnálom… -a hangja a végére elcsuklott, Viola odasétált hozzá és átölelte, Lena olyan erősen kapaszkodott Violába, mintha a lány képes lenne minden fájdalmát eltüntetni azzal, hogy átöleli.

-Ne sajnáld -Alica kezei ökölbe szorultak-, nem a te hibád… -mondta, majd kiviharzott a konyhába.

-Alica! –Alexy utána rohant.

Összefoglaltam a történteket a fejemben. Andy a személy, aki megkínozta Lena-t, Alexy-ék bátyja, elvitte magával Armin-t, akinek törölte a Lena-val kapcsolatos emlékeit… Hát ez csodás…

Lena-ra pillantottam, aki még mindig Viola vállán szipogott… Ki fogom tekerni a nyakát ennek az Andy-nek, ha találkozunk!

Folytatás következik.....