59. rész

Végül számomra őrjítően lassan, de elérkezett a napja annak, hogy felmenjek a mennybe. Minden szükséges információt az eszembe véstem, konzultáltam az igazgatónővel és az utolsó napokban igyekeztem lazítani is egy kicsit. Bár megtettem mindent, amit lehetett, kevésnek éreztem, az idegeim pattanásig feszültek voltak.

 

A barátaim mind eljöttek a régi sulinkhoz, hogy még utoljára sok sikert kívánjanak és megnyugtassanak a jelenlétükkel. Az igazgatónő kikötése volt, hogy innen induljak, még ő is szólt hozzám pár bíztató szót és óva intett néhány dologtól.

 

Mély levegőt vettem majd hosszan kifújtam, aztán előhívtam a szárnyimat. A bizsergető érzés most kicsit furcsább volt, mint máskor, mire megszűnt megjelentek a szokásos éjfekete színtől eltérően most hófehéren virító szárnyaim. Kissé fellélegeztem. Már reggel megittam a varázsitalt, ami ezek szerint működött is.

Kicsit hülyén éreztem magam. Úgy nézhettem ki, mint aki farsangra készül, ahogy ott álltam a fehér ide-odacsavart lepedőszerű ruhámban és a fehér szárnyakkal a hátamon.

 

Miután majdnem mindenkitől elköszöntem még utoljára vetettem mindegyikükre egy pillantást. A kiscsoporttól távolabb álló Armin-ra is, aki kifürkészhetetlen tekintettel figyelt egészen addig, amíg észre nem vette, hogy én is őt nézem. Mikor feltűnt neki akkor gyorsan elfordította a fejét, és elkapta a tekintetét.

Lemondóan sóhajtottam és kissé csalódottan emelkedtem a levegőbe. A repülés segített valamicskét a meggyötört idegeimen, de teljesen meg ez sem tudott megnyugtatni.

Emelkedés közben lehunytam a szememet és a megtanult varázsigét kezdtem mormolni, bár még soha nem próbálkoztam ilyesmivel, de pontról pontra elmagyarázták mit kell tennem és mit kell éreznem közben. Álmomból felkelve is fel tudtam volna mondani, de gyakorlatban csak másabb volt a dolog.

Nem éreztem különösebb változást, azt hittem nem sikerült, de a szemeimet kinyitva az ellenkezőjével szembesültem.

Furcsa világos színű házak tömkelegét láttam, amik mintha a felhőkre épültek volna. Varázslatos látvány volt és még szebbé tette a siker érzése. Csak akkor zökkentem ki kicsit a nagy megkönnyebbülésemből, amikor megpillantottam az első angyalokat. A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet. Minden erőmmel azon voltam, hogy természetesen viselkedjek, például úgy, mint aki nem most repült fel a földről...

A fővárosba tartottam, ami tényleg nem volt messze, 10 perc alatt odaértem; az igazgatónőéknek igazuk volt. Odaérve megkezdtem a szellem felkutatását, 3-4 napom van mielőtt a szer hatása teljesen elmúlik, és a szárnyaim újra feketévé vállnak, addig meg kell találnom.

 

 

 

 

 

Két nap eltelt, éjjel-nappal kerestem, de hiába; már nem sok hely maradt. Viszont fogytán van az ételem és a vizem is, ráadásul rám férne egy kis pihenés, szóval úgy döntöttem megkockáztatom, hogy ellátogatok egy vendéglőbe. Szerencsére még ugyanazt a pénznemet használják, mint 10 éve, így hasznát tudom venni annak a néhány érmének, amit az útra kaptam.

 

 

 

Jól lakva dőltem hátra a székemben, a szememet lehunyva majdnem el is bóbiskoltam, de ekkor váratlanul egy éles fájdalom hasított a hátamba, amitől lefordultam a székről. Többen odaszaladtak hozzám, hogy segítsenek, de sem megmozdulni, sem megszólalni nem bírtam a fájdalomtól. Mi a franc történik velem?

 

Alig fogtam fel, de homályosan láttam, hogy akik körülöttem álltak most hátra hőköltek és néhányan hangot is adtak a rémületüknek. Ekkor jöttem rá mi is történik valójában. Épp elmúlik a varázsital hatása. Basszus! Senki nem szólt róla, hogy ez ilyen fájdalmas lesz és, hogy ilyen tehetetlen leszek! Ráadásul még hatnia kéne! Miért múlt el ideje korán?

 

Ezek a kérdések cikáztak a fejemben, míg összegörnyedve szenvedtem a földön. Már nem egészen voltam magamnál, amikor egyenruhás angyalok érkeztek, és megragadtak. A maradék erőmmel még eltűntettem a szárnyaimat mielőtt elájultam volna.

 

A későbbiekben hol visszanyertem az eszméletemet néhány pillanatra, hol újra elnyelt a sötétség. Mikor végre rendesen magamhoztértem épp a kezemet bilincselték meg. Még nem teljesen fogtam fel, hogy ez a valóság, mert akkor sem láttam ást, csak sötétséget, mikor kinyitottam a szemeimet. Pár pillanat múlva viszont belém hasított a felismerés és a pánik. Azért nem látok, mert be van kötve a szemem. A kezeimet nem tudtam a fejemig sem felemelni, mivel azokat láncok tartották a falhoz, a lábaimmal sem volt különb a helyzet, fémpántok szorítását éreztem mindkét bokámon, amik valószínűleg súlyokhoz voltak erősítve. Megpróbálkoztam az erőm használatával, de nem értem vele semmit. Ezen a helyen nem lehet mágiát használni.

 

Próbáltam valahogy megnyugtatni magam, mivel a helyzetemen nem tudtam változtatni csak ültem tovább a nyirkos padlón a hátamat a falnak támasztva, igyekeztem mélyeket lélegezni és utána lassan kifújni a levegőt. Valamikor csak kivisznek innen.

 

Hirtelen mozgolódás zaja ütötte meg a fülemet. Nem olyan nagyon közel, de nem is olyan messze. Ezek szerint nem vagyok egyedül. Minden izmom megfeszült. Az idegen megköszörülte a torkát és felszólalt:

 

-Jól vagy? -kérdezte egy rekedt hang, ami valószínűleg egy középkorú férfihez tatozott. Elgondolkodtam, hogy válaszoljak e, de mivel nem akartam magamra haragítani, ezért úgy döntöttem felelek.

 

-Megmaradok... -kifújtam az eddig bent tartott levegőt- Kicsit pánikolok -tettem hozzá.- Fogalmam sincs mit fognak velem csinálni.

 

-Hát az aggodalmadat megértem, ide csak azok kerülnek, akik a legsúlyosabb vétkeket követték el. Szabad megkérdeznem te mit vétkeztél? -a rekedtség a hangjában megmaradt, de kifinomultan és elegánsan beszélt. Emlékeztetett valakire, de nem tudtam hova rakni. Valahogy megbíztam benne, de akkor sem mondhattam el sem az igazságot, sem azt, hogy sötét angyalnak néztek, mert valószínűleg akkor inkább hozzám sem szólna. Vagy őrültnek titulálna, vagy úgy reagálna, mint a többi angyal, amikor meglátták a fekete tollaimat... Sóhajtottam.

 

-Maga szívesen beszélne róla? -kérdeztem válasz helyett.

 

-Nem -felelte határozottan.- Igazad van. De kérlek, hagyjuk a formaságokat, inkább tegezz. Fogalmam sincs mikor tudtam utoljára bárkihez is egy szót szólni, és akiket ide lehoznak gyakran nem is a legépebb elméjűek -panaszát egy sóhajjal fejezte be.

 

-Rendben. Te mióta vagy idelent? -érdeklődtem.

 

-Oh! Ha azt tudnám! Annyi biztos, hogy már több éve. 4 év után abbahagytam a számolást.

 

 

Sokat beszélgettünk. Elgondolkodtatott, hogy vajon a szüleim hogy viselik a helyzetet... 10 évig bezárva lenni... Remélem hasonlóan kezelik, mint a férfi a szomszédos cellában. Ő amint meg tudtam állapítani, ha meg is viselte a bezártság teljesen ép szellemileg, azért nem roppant bele, mert még mindig él benne a remény, hogy egy napon kiszabadul és megkeresi a családját...

 

Úgy saccoltam több nap is el telt, mire a szokásosnál több léptet hallottam lejönni a lépcsőn, Az én cellám előtt álltak meg. Úgy tettem, mintha nem lennék magamnál, amikor beléptek, körülbelül hárman lehettek. Az egyikük megszabadított a béklyóimtól és rázogatni kezdett.

 

-Hé-... -kezdte, de mielőtt folytathatta volna páros lábbal billentettem ki az egyensúlyából. Egy gyorsmozdulattal lekaptam az anyag darabot a fejemből, de a következő lépést már nem volt időm kitalálni, mert a másik kettő erőszakosan a rácsokhoz szorított. A fájdalomtól felnyögtem, ennek tuti nyoma marad. Próbáltam szabadulni, de sikertelenül. Míg a kezemet a hátam mögé bilincselték, felpillantottam, pont a mellettem lévő cellába láttam át, gondoltam legalább vetek még egy utolsó (egyben első) pillantást a zárkatársamra. 

Ahogy ráemeltem a tekintetemet az idő hirtelen megfagyott. Olyan volt, mint az a pillanat, amikor a kirakós darabjai a helyükre kerülnek és összeáll a kép. Az ismerős hangszíne, a hanglejtése, a szóhasználata. Bár nem egészen olyan volt, mint az emlékeimben, de semmi kétségem sem volt afelől, hogy az apámmal állok szemben.

 

Sajnos az idő csak számomra állt meg. A gondolataim közül egy szúró fájdalom zökkentett ki, amit a lapockámnál éreztem. Pár másodperc múlva elő is jöttek a szárnyaim, erőszakkal előhozták őket. Ekkor a velem szemben ülő is elképedt, mire rámosolyogtam és bólintottam. Tudtam, hogy érti. Értenie kellett.

A megható pillanatnak azonban vége szakadt, az őrök rángatni kezdtek, én pedig kénytelen voltam velük tartani. Kapálóztam és tiltakoztam, de hiába, már nem láttam be a cellába, amikor visszaordítottam:

 

-Hééé! Még látjuk egymást!

 

Folytatás következik.....